Hol volt hol nem volt ,
volt egyszer egy csodálatos várkastély. Ez a kastély a hegy tején állt
erdőkkel körülvéve, eldugva. Nem is tudott róla senki. Neked is csak
titokban árulom el, hogyha véletlenül nagy erdőkben jársz a nyáron légy
nagyon szemfüles, hátha megtalálod.
Egy kislány volt a vár úrnője,
egyedül élt benne. Naponta bejárta ,végignyitogatta csodaszép szobáit. A
piros szobában örökkön -örökké lobogott a tűz, és ha valaki ennek
fényében megfürdött egyszeriben nagyon erősnek érezte magát. A
narancssárga szobának az ablakai narancs színben játszottak. Aki oda
lépett be annak azonnal jó kedve támadt, és elvarázsolva, szinte
táncolva lépett át a következő szobába, ami viszont ragyogó napsárga
volt, a teteje üvegből volt, és télen nyáron ragyogott benne a Nap. A
fényében naponta megfürdött a kislány, és ettől ő maga is ragyogó és
szép lett, a szíve megtelt szeretettel. A negyedik szoba színe zöld
volt. Olyankor lépett be ide, ha szomorúság gyötörte, vagy valamiféle
nyugtalanság költözött a szívébe, és a zöld szoba csodálatos meséket
suttogott neki, megnyugtatta olyan hangon, mintha fák mesélnék benne
különös történeteiket, és a szél simogatná közben a haját, arcát...
A
zöld szobából a kék szobába vezetett az út, ahol egy különleges madár
lakott, aki ezer emberi nyelven tudott énekelni. Így aztán nem volt
ember, akihez ne tudott volna szólni ez a tanácsadó madár: Neked
biztosan magyarul válaszolt volna, énekelt volna a kérdéseidre, de az
afrikai embernek afrikaiul mutatott irányt...A kislány akkor jött ide,
ha tanácsra volt szüksége, vagy beszélgetni akart valakivel.
Innen
egy királykék szobába lehetett jutni, amiben egy trónszék állt, vele
szemben pedig hatalmas mindentlátó ablak. Ebben a trónszékben ülve a
kislány rálátott egész birodalmára, még a legtitkosabb eseményekre is.
Gyönyörű
faragott kétszárnyú faajtó nyílott az utolsó szobába, a trónterembe.
Ennek lila színe volt, és ott ragyogott benne a világ legszebb
alakváltó koronája. Mert ez a korona mindenki fején más formát vett fel,
és királlyá tette azt, aki a fejére emelte. A kislány ide akkor jött
el, mikor ki kellett állnia egész birodalma elé, hogy segítsen annak,
akinek segítenie kell, hogy vigasztalja azt, akinek vigaszra van
szüksége, hogy gyógyítsa azt, akinek gyógyulni kell, hogy tanítsa azt
aki tanulni szeretne, és együtt játszon azzal, aki méltó játszótársat
keres. Amikor fejére tette a koronát királynővé változott.
Ebből
a szobából még egy ajtó nyilt és szivárványszínű lépcső vezetett le a
kertbe, ami olyan hatalmas volt mint egy birodalom, és maga a királynő
sem ismerte minden növényét, minden virágát.
Egy napon a
királynő - aki újra és újra kislányá lett, ha letette koronáját -
motozást hallott a legelső szobából. Hosszú napokon keresztül hallgatta a
különös zajt. Vajon ki költözött az erő szobájába, a piros szobába?
Talán egy madár szabadult be oda, és nem találja a kiutat?
Elindult
hát megnézni mi történhetett, de közben elöntötte a félelem, a szobák
színei mintha elhalványultak volna, csak a piros ragyogott erős fénnyel.
jaj, mi költözött be oda? A kislány halkan nyitotta az ajtót, óvatosan
dugta be a fejét, s és elfogta a borzalom attól , amit látott , mert a
bent égő láng fényében egy hatalmas hétfejű sárkány fürdött, és
erősítgette magát a tűzben. Tudta a kislány, hogy az erőt adó tűz
mindenkinek erőt ad, legyen az jó vagy rossz, ha egyszer belépett a
kastélyba. Becsapta az ajtót és szaladni kezdett, a sárkány mindenütt a
nyomában: feldulta a narancssárga szobát, betörte az arany sárga szoba
ablakát, átrepült a zöld szobán és rávicsorított a nyugalmat suttogó
fákra, átgázolt a kékszobán, s láss csodát, sárkány nyelven dalolt benne
ettől fogva az ezernyelvű madár. Berobogott a királykék szobába, ahol
feldöntötte a trónszéket, kinézett a mindent látó ablakon, és azonnal
látta, hogy hova szaladt a kislány a koronával a kezében. A kert
legtitkosabb zuga felé rohant lélekszakadva. A sárkány elbődült, amikor a
királlyá változtató koronát megpillantotta és szélsebesen suhant át a
lila szobán, ki a kertbe és már-már utolérte a kislányt. De ekkor
megtorpant úgy ahogyan a lány is, mert a kert végében egy csodálatos,
hatalmas virág nyilott, kelyhében palota, szárán hatalmas tüskék, egy
rózsapalota állott előttük. A sárkány tért előbb magához , elragadta a
koronát a kislány kezéből és hetedik fejére tette. De ekkor egy
ismeretlen vitéz szökkent ki a palotából , letörte a hatalmas rózsa
egyik tüskéjét, ami karddá változott a kezében és egyetlen
nyisszantással levágta a sárkány hetedik fejét, a korona pedig messze
gurult. A sárkány sem volt rest és lecsapott a fiúra, de ő hirtelen
letörte a rózsa második tüskéjét, és levágta a sárkány hatodik fejét...
Olyan ügyesen ugrott el a sárkány csapásai elől mintha különös harci
táncot járna, és újabb és újabb rózsatüskékkel nyeste le a megmaradt
sárkányfejeket. Az utolsó tüskekard levágta a sárkány utolsó fejét is.
Ekkor
az ífjú odament a kislányhoz és fejére tette a lila szoba koronáját, és
köszönte benne térdhajtással a királynőt. Bevezette otthonába a rózsa
palotába. A királynőt pedig meleg nyugalom töltötte el ebben a királyi
otthonban, és ismerkedni kezdett az eddig még sohasem átélt színnel a
finom rózsaszínnel. Aztán elvezette az ifjú vitézt a színek
várkastélyába.
Itt megmutatta neki a piros szobát, aminek tüze
mostmár tisztán ragyogott és erőt adott nekik, a narancssárga szobát,
ahol jó kedvre derültek, az arany napszínű szobát, ahol napfényben
fürödtek, a zöld szobát, ahol frissesség és nyugalom töltötte el őket, a
kék szobát, ahol az ezernyelvű madár a fiú nyelvén dalolt éneket, a
királykék szobát, ahol helyreállították a az aranytrónust. Majd elértek a
lila szobába, ahol a királylány az ifjú fejére helyezte a koronát, és
felismerte benne a Királyt.
Boldogan éltek azontúl a nagy
kert-birodalomban, amit két helyről kormányoztak együtt : a színek
várkastélyából és a finom, de mégis különös erőt sugárzó rózsapalotából.
