Megmentő akciók

Először Pétert mentettük meg, amikor egy nehezen felvállalható helyen széthasadt a nadrágja az iskolában. Repültünk hozzá Zoltánkával taxival a Kerekdombról a Hajnal negyedi dombra. Közben azon sóhajtozott ez a reális szemléletű legényke, hogy miért nincs több ezertrilliárd lejünk autóra.
Aztán őt mentettük meg az első idei kullancstól. Úgy látszik Zoltánkát szeretik. Halált megvető bátorsággal és nagy szakszerűséggel jártam el, mert már Zsófival voltak hasonló tapasztalataink. (Olajjal bevontam, kis idő múlva apró csipesszel úgy csavartam ki, hogy a testét össze ne nyomjam, mert a kórokozók állítólag így hatolhatnak be..., és tudtam: fontos ilyenkor, hogy a feje ne maradjon a sebben. Sikerült! )

Vigasztalás - nem vetek követ Rá sem...

Hadonászott a botjával és alaposan megütötte magát.
Nem értettem, miért sír olyan keservesen. Ölembe vettem és kikérdeztem. Kiderült, hogy nagyon kemény a bot vége :) És láttam, hogy hiába tartok nagy szülői megróvást, egyszerűen most elöntötte fájdalom, és a nagy fizikai fájdalmát éli. Hiába ilyenkor a nevelői szempont, és a hibáztatás, az okos következtetések levonása. Hiszen ő is tudja, hogy az ő kezében volt a bot, pontosan tudja, hogy nem kellett volna hadonászni és óvatosabb is lehetett volna (öt és fél évesen tudja ezt az ember fia).
Ilyenkor , ha FÁÁÁJ a kívülálló bölcsesség mit sem ér. Egyszerűen ölbe kell venni, megnézni a sebet és még vígasztalni sem kell, csak megérteni, ott lenni, gyógyítani és kivárni, míg magától múlik a fájdalom. Mert ki nem okozott már magának fájdalmat véletlenül, ügyetlenül, felkészületlenül, esetleg bután, ki az aki mindig odafigyelt, mindig látta előre, mindig éber volt és meg sem botlott soha életében?
Nem kell a fájdalomra még a bűntudatot is rápakolni. Lehet bízni a megszerzett tapasztalat bölcsességében. És aztán meg is lehet beszélni, ha már nem a fájdalom a mindent elsöprő inger. És van , hogy nem kell. (A felnőtt részéről a személyes figyelem a lényeg, amiből dönt aztán a nevelés mikéntje felől.)

Üldögélt kicsit az ölemben, míg elmúlt a fájdalom, semmi kedve nem volt tovább bottal játszani, szaladt ki focizni a nagyokkal. 

Nyolc soros mese...

1. Hol volt , hol nem volt, de valahol mégicsak volt, volt egyszer egy királynő.
2. Ez a királynő egyedül nevelte három kicsi gyermekét.
3.Egy kicsi királylányt és két kiskirályfit nevelt.
4.Nem volt semmiben sem hiányuk, csak a király hiánya töltötte el szomorúsággal.
5.A királynőnek volt egy érdekes tulajdonsága.
6. Időnként olyan könnyű lett mint egy tollpihe.
7. Úgy érezte elég egy fuvallat, hogy elröpítse, s akkor mi lesz a három kicsi gyermekkel, ha őt felkapja a szél?
8. Erős, méllyen gyökerező fákat ültetett hát az udvarára jó sűrűn, hogy törzstől törzsig járva beléjük fogózhasson.

Zoltánka szenvedéllyel:
-Imádom, ha gyomlálsz!
Aztán azt imádja, hogy füvet nyírunk.
-Miért nincs fűillatszer? -kérdi, mert imádja fű illatát is.
Én pedig azt imádom, hogy ott szeret a legjobban játszani, ahol én dolgozom.

Zoltánka

Buji Ferencet gondolkodása, szellemi orientációja egyértelműen a metafizikai tradíció szerzőinek sorába emeli. Második esszégyűjteményével (Magasles, 2003) folytatta, finomította, tágabb mederbe terelte mondandóját, miközben az elkötelezettség foka, a célratartottság ereje ugyanaz maradt. Önálló esszéi mellett fordít és fordításait elmélyült kommentárokkal látja el. Elég, ha csak a huszadik század nagy dél-indiai szentjének, Sri Ramana Maharsinak Oltalmazó útmutatás című könyvére gondolunk, vagy a középkori misztikus, Johannes Tauler beszédeit közreadó, ezen írás címét is ihlető A hazatérés útjelzői című kötetére. E művekben képet kaphatunk arról, hol vannak és hol kereshetők kapcsolódási pontok egy huszadik századi indiai szent és egy középkori szerzetes-misztikus között. Egyáltalán, a metafizikai tradíció egyik alapvető felismerése az, hogy kortól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül minden tradicionális-archaikus társadalom tulajdonképpen ugyanazon az alapon állt, élt és halt. Ez a közös alap pedig az égi származás tudata volt, valamint az, hogy ezt a világot az ember ne tekintse otthonának, hanem olyan berendezkedésnek, ami illékony, átmeneti és múlandó. Az archaikus társadalmak minden területét áthatotta ez a tudat, a munkát éppúgy, mint a házasságot, a gyermeknemzést vagy az étkezést. Minden tevékenység szakrális, megszentelt tevékenység volt, ami átszellemítette, valódivá tette a hétköznapi élet minden pillanatát. Az a társadalom (mondja a metafizikai tradíció), amely nem ezen elvek és gyakorlatok mentén rendezkedik be, menthetetlenül széthullik és elenyészik az anarchiában. Ezen túlmenően az az ember, aki nem e szerint éli az életét és nem az égi származás tudata és az oda való visszatérés vágya hatja át létezését, szintén a pusztulásba, a lealjasodásba, a széthullásba tart.
      Ezek a következtetések mai ésszel nehezen értelmezhetőek. A mai ember semmitől sincs távolabb, mint éppen ezektől az eszményektől és vágyaktól. Ha például a nagyszüleimre gondolok, látnom kell azt a drasztikus, kíméletlen különbséget, amely az ő életük és az én életem között megmutatkozik. Anélkül, hogy túlzott magasságokba akarnám emelni őket, annyi mégis elmondható, hogy életüket és mindennapi tevékenységeiket még valamelyest áthatotta a hit, az alázat és az erkölcs. Egyáltalán, ha „isten háta mögötti” vidékeken járunk, aprófalvas tájakon, és beszélünk néhány ott élő emberrel vagy elmélyülten figyeljük mozdulataikat, szavaikat, tapasztalni fogjuk a különbséget. Magyarországon egyre kevesebb az ilyen táj, de Erdélyben például – egyelőre még – viszonylag sűrűn lehet részünk ilyen élményekben. Mintha a mai ember azért is utazna ilyen helyekre, hogy megmerítkezzen abban, amiből ő már ki van zárva, vagy amiből magát zárta ki. Abban a pillanatban azonban, amikor a még viszonylag érintetlen közösségeket felfedezik, bizonyos szempontból ezek a közösségek a halálos ítéletüket kapják kézhez. Jól látható ez a folyamat éppen Erdélyben, ahol a turisták egyre növekvő száma, és ezeknek a turistáknak az igényei, az elvárt szolgáltatások egyre emelkedő színvonala visszafordíthatatlan változásokat idéz elő a helyi közösségek életében.

Aprócskák

Néha a kommunikáció csapdáiba bonyolódom, kifejezem, felvállom az előítéleteimet, amit végülis feloldok folyamatosan, látom őket, nem ragadok beléjük.... És attól kerülök csapdába, hogy kimondtam . Nem is az ítélkezés csapdája nyílik meg, hanem a látszatoké. Olyan mintha...ez lennék, ilyen lennék  olyan lennék...Pedig dehogy , dehogy... Jobb nekem távol maradni az ilyen dolgoktól, mert hiába az én őszinteségem, ha a másik oldalon nincs őszinteség..., és nem látnak engem.
Hát távol maradok a vitáktól...
Hagyjon békén az őszintétlen és szavak mögöttesét, valódi realitását felmérni nem tudó, vagy egójátszámákat játszó világ. Nem érdekel!