Mese a színek kastélyáról

Hol volt hol nem volt , volt egyszer egy csodálatos várkastély. Ez a kastély a hegy tején állt erdőkkel körülvéve, eldugva. Nem is tudott róla senki. Neked is csak titokban árulom el, hogyha véletlenül nagy erdőkben jársz a nyáron légy nagyon szemfüles, hátha megtalálod.
 Egy kislány volt a vár úrnője, egyedül élt benne. Naponta bejárta ,végignyitogatta csodaszép szobáit. A piros szobában örökkön -örökké lobogott a tűz, és ha valaki ennek fényében megfürdött egyszeriben nagyon erősnek érezte magát. A narancssárga szobának az ablakai narancs színben játszottak. Aki oda lépett be annak azonnal jó kedve támadt, és elvarázsolva, szinte táncolva lépett át a következő szobába, ami viszont ragyogó napsárga volt, a teteje üvegből volt, és télen nyáron ragyogott benne a Nap. A fényében naponta megfürdött a kislány, és ettől ő maga is ragyogó és szép lett, a szíve megtelt szeretettel. A negyedik szoba színe zöld volt. Olyankor lépett be ide, ha szomorúság gyötörte, vagy valamiféle nyugtalanság költözött a szívébe, és a zöld szoba csodálatos meséket suttogott neki, megnyugtatta olyan hangon, mintha fák mesélnék benne különös történeteiket, és a szél simogatná közben a haját, arcát...

A zöld szobából a kék szobába vezetett az út, ahol egy különleges madár lakott, aki ezer emberi nyelven tudott énekelni. Így aztán nem volt ember, akihez ne tudott volna szólni ez a tanácsadó madár: Neked biztosan magyarul válaszolt volna, énekelt volna a kérdéseidre, de az afrikai embernek afrikaiul mutatott irányt...A kislány akkor jött ide, ha tanácsra volt szüksége, vagy beszélgetni akart valakivel.

Innen egy királykék szobába lehetett jutni, amiben egy trónszék állt, vele szemben pedig hatalmas mindentlátó ablak. Ebben a trónszékben ülve a kislány rálátott egész birodalmára, még a legtitkosabb eseményekre is.

Gyönyörű faragott kétszárnyú faajtó nyílott az utolsó szobába, a trónterembe. Ennek lila színe volt, és ott ragyogott  benne a világ legszebb alakváltó koronája. Mert ez a korona mindenki fején más formát vett fel, és királlyá tette azt, aki a fejére emelte. A kislány ide akkor jött el, mikor ki kellett állnia egész birodalma elé, hogy segítsen annak, akinek segítenie kell, hogy vigasztalja azt, akinek vigaszra van szüksége, hogy gyógyítsa azt, akinek gyógyulni kell, hogy tanítsa azt aki tanulni szeretne, és együtt játszon azzal, aki méltó játszótársat keres. Amikor fejére tette a koronát királynővé változott.

Ebből a szobából még egy ajtó nyilt  és  szivárványszínű lépcső vezetett le a kertbe, ami olyan hatalmas volt mint egy birodalom, és maga a királynő sem ismerte minden növényét, minden virágát.

Egy napon a királynő - aki újra és újra kislányá lett, ha letette koronáját - motozást hallott a legelső szobából. Hosszú napokon keresztül hallgatta a különös zajt. Vajon ki költözött az erő szobájába, a piros szobába? Talán egy madár szabadult be oda, és nem találja a kiutat?

Elindult hát megnézni mi történhetett, de közben elöntötte a félelem, a szobák színei mintha elhalványultak volna, csak a piros ragyogott erős fénnyel. jaj, mi költözött be oda? A kislány halkan nyitotta az ajtót, óvatosan dugta be a fejét, s és elfogta a borzalom attól , amit látott , mert a bent égő láng  fényében egy hatalmas hétfejű sárkány fürdött, és erősítgette magát a tűzben. Tudta a kislány, hogy az erőt adó tűz mindenkinek erőt ad, legyen az jó vagy rossz, ha egyszer belépett a kastélyba. Becsapta az ajtót és szaladni kezdett, a sárkány mindenütt a nyomában: feldulta a narancssárga szobát, betörte az arany sárga szoba ablakát, átrepült a zöld szobán és rávicsorított a nyugalmat suttogó fákra, átgázolt a kékszobán, s láss csodát, sárkány nyelven dalolt benne ettől fogva az ezernyelvű madár. Berobogott a királykék szobába, ahol feldöntötte a trónszéket, kinézett a mindent látó ablakon, és azonnal látta, hogy hova szaladt a kislány a koronával a kezében. A kert legtitkosabb zuga felé rohant lélekszakadva. A sárkány elbődült, amikor a királlyá változtató koronát megpillantotta és szélsebesen suhant át a lila szobán, ki a kertbe és már-már utolérte a kislányt. De ekkor megtorpant úgy ahogyan a lány is, mert a kert végében egy csodálatos, hatalmas virág nyilott, kelyhében palota, szárán hatalmas tüskék, egy rózsapalota állott előttük. A sárkány tért előbb magához , elragadta a koronát a kislány kezéből és hetedik fejére tette. De ekkor egy ismeretlen vitéz szökkent ki a palotából , letörte a hatalmas rózsa egyik tüskéjét, ami karddá változott a kezében és egyetlen nyisszantással levágta a sárkány hetedik fejét, a korona pedig messze gurult. A sárkány sem volt rest és lecsapott a fiúra, de ő hirtelen letörte a rózsa második tüskéjét, és levágta a sárkány hatodik fejét... Olyan ügyesen ugrott el a sárkány csapásai elől mintha különös harci táncot járna, és újabb és újabb rózsatüskékkel nyeste le a megmaradt sárkányfejeket. Az utolsó tüskekard levágta a sárkány utolsó fejét is.

Ekkor az ífjú odament a kislányhoz és fejére tette a lila szoba koronáját, és köszönte benne térdhajtással a királynőt. Bevezette otthonába a rózsa palotába.  A királynőt pedig meleg nyugalom töltötte el ebben a királyi otthonban, és ismerkedni kezdett az eddig még sohasem átélt színnel a finom rózsaszínnel. Aztán elvezette az ifjú vitézt a színek várkastélyába.

Itt megmutatta neki a piros szobát, aminek tüze mostmár tisztán ragyogott és erőt adott nekik,  a narancssárga szobát, ahol jó kedvre derültek, az arany napszínű szobát, ahol napfényben fürödtek, a zöld szobát, ahol frissesség és nyugalom töltötte el őket, a kék szobát, ahol az ezernyelvű madár a fiú nyelvén dalolt éneket, a királykék szobát, ahol helyreállították a az aranytrónust. Majd elértek a lila szobába, ahol a királylány az ifjú fejére helyezte a koronát, és felismerte benne a Királyt.

Boldogan éltek azontúl a nagy kert-birodalomban, amit két helyről kormányoztak együtt : a színek várkastélyából és a finom, de mégis különös erőt sugárzó rózsapalotából.

Szomorúság fészkel bennem este , amikor vége a napnak.
Reggeli embernek érzem magam, s az estékre alig jut az egyensúlyból, úgyhogy koncentrációs téma.

Béke idő

       
          Holnap Petikétől vért vesznek, holnapután műtik. De ma süt a nap, játszanak lent a szőnyegen Zoltánkával. Zsófi derűs, reggel felolvasta nekem a napi igét, most zenét hallgat és közben mosolyog.
Nemsokára érkezik Márkus, készen félig az ebédünk. Kapor növénykék várják, hogy elültessem őket, Ákosról érkeztek.
Az érzelmeknek színes skáláját éltem meg ma reggel a sorsom feletti háborgástól az elfogadásig: hogy van , aki nyíltan nem ígér semmit, s és van aki pedig ott lehetne a gyerekek mellett, de nincs... Hát rendben, a dolgoknak itt a kis vége, s az új kezdete.
És most jön a tárgyak újrarendezés, ügyes zsonlőrözés a pénzzel, amit beosztásnak nevezünk. S közben van idő gondolkodni, gyerekek mellett lenni, játszani, sétálni, szellemiekben megmerítkezni. Van idő mindenre , ami fontos.

Bozo E. Liza selyemképe

A történetünket mi írjuk. Ma félek leírni a szavakat és megformázni az utakat.

Amikor bal lábbal kel a hatéveske:

- Olyan fáradt voltam, hogy tegnap megvertem Bencét is, pedig ő a barátom.
-Nekem nem baj! -mondja Bence nagyvonalúan, és derűsen lógatja a lábát a diófáról.
Úgyhogy elgondolkodom: a "megvertem, nekem sokkal súlyosabb dolgot jelent, mint nekik.

Zoltánka tavaszi portyája a lovas réten

Talán nem ismerhető fel egészen tisztán, hogy egy benne zajló, láthatatlan történet harci mozdulatait látjuk éppen, egyszerre Fantáziában és a napsütötte réten. (Mennyire örvendek, hogy szeret kint lenni! )

Ma reggel a következő gondolatokra ébredtek ő és Péter:

"- Halld hát, Nagytudományú, kérdésünket: micsoda Fantázia?
Barnabás hallgatott egy darabig, majd ezt válaszolta:
-Fantázia a Végtelen történet." (Michael Ende)

Tisztáztuk, hogy bármit kitalálnak az azonnal megjelenik Fantáziában, és egyszerre élettel, értelemmel teli lett minden, amit eddig kitaláltunk. Petike gyorsan kitalált kapásból még három lényt, így gyarapítva Fantázia népeit három újabb népcsoporttal.

Esti ima

-Én a légzésemmel imádkozom, anya! - mondja Zoltánka.

(Mekkora meditációs téma lett ez számomra, hiszen valóban minden lélegzetvétellel az élet ragyog fel bennünk és ad hálát azért elementáris módon, hogy létezhet!)

Amikor még nem tudtam, hogy a meséknek pont az a főszereplője, aki olvassa vagy hallgatja, vagyis én vagyok a kicsi királylány, a legkisebb, akkor is ha a legnagyobbnak születtem. És én vagyok a legkisebb királyfi is, akkor is ha lánynak születtem. Én vagyok a szegény legény, és szegény leány. Én vagyok a középső is, aki elbukik, és az is, aki kiállja a próbákat. Akkoriban még nekem is ilyen kérdéseim voltak, mint Zoltánkának:
-Pán Pétert miért hívták Pán Péternek, miért nem Pán Zoltánnak?

https://www.facebook.com/teleteka/?pnref=story

Téli mese: Álomország

Pillanatkép avagy miből született a mese, ami a Vasárnapban meg is jelent?

-Te hova mész Álomországban? -kérdeztem tőle az este, mert kicsit nyomott volt a kedve. És ez felhívás volt a fantázia beindítására. Petike tudta, hogy egy kristálybarlangba megy el, Zoltánka azt tudta, hogy odamegy, ahova én és Péter. Persze minden másként történt, mint Álomországban általában: külön utakon jártunk. De ma reggelre mindenki álmodott valamit, és az álom egy közös mesében végződött a valóságban.   

       

Még nem múlt el a nagy tél, és a kisfiúnak hiányzott a hó, a csipkeszélű dér. A ködöket nagyon szerette, mert az olyan mint az álmok birodalma, titokzatos világ. De aztán hiányozni kezdett a napsütés is.
-A medve hosszú téli álmot alszik, nekem is azt kellene. -mondta egy este, amikor már túl sok volt a hideg télből, és lefeküdni készülődött. A gyerekszobában a mesefény világított, egy sókristályból való szelídfényű lámpa.
-De hiszen minden este elindulunk Álomországba. -mondta anya a sötétben. -Te ma hova mész?
-Nem tudom. - biggyesztette le a száját a kisfiú.
-Én ma, -kezdte anya huncutan -, egy napfényes faházikóhoz megyek, amit nagy udvar és zöld fű vesz körül, de nem akármilyen házacska az, hanem olyan, amilyent minden gyermek szeretne magának. Az ablakokból csúszdán lehet lecsúszni és lehuppanni a puha zöld fűbe.
Ekkor már a kisfiú bátyja is belekotyogott a történetbe:
-Én pedig álmomban egy nagy barlangba megyek el, ahol kristályból vannak a falak.
-Én meg mindkettőbe elmegyek álmomban-döntött a kisfiú. A kicsi házba is, aminek nagy udvara volt, de a háta mögött egy nagy város állt, és a kristálybarlangokba is.
-Lehet hogy találkozunk majd a nagy álombirodalomban, -vetette fel anya.- Én szoktam veletek találkozni, amikor rólatok álmodom.
De az utolsó szavakat a kisfiú már nem is hallotta, szemmel láthatóan belépett az álmok birodalmába. A kis faházban ébredt. Meleg takaró alatt feküdt, az ablakból arany napsütés áradt. A szobában régi faragott asztal, hatalmas sokfiókos szekrény állt.
Kiugrott az ágyból, odaszaladt az ablakhoz és láss csodát szorosan a párkányhoz rögzítve ott áll a csúzda, olyan volt mint egy fényesre csíszolt facsónak, ami az ablakhoz emeltek. A kertben egy kislány játszott és intett neki, hogy jöhet.

A kisfiú óvatosan kimászott a párkányra leült aztán elengedte a magát a facsúzdán. Micsoda fergeteges repülés volt. Egyenesen a kislány lábaihoz huppant. A csúzda mellett volt egy kötéllétra, ezen vissza lehetett mászni, így még párszor kipróbálta ezt a repülést a kisfiú.
- Gyere , megmutatom neked a kertünket!, nevetett a kislány s már húzta is ki a kertbe, ahol érett a cseresznye, kerekedett az alma, formásodott a szilva, libegett a körte...Ó, micsoda kert volt ez! Mindenik fa egy házacska. A cseresznyefán cseresznyeházacskába kerültek. Cseresznyeformájú volt az ajtaja, kicsi kerek cseresznyeablakokkal, cseresznyeasztalon, egy tálacskán finom cseresznye piroslott.Persze ezekután nem volt kihagyható az almafa sem. Amint felmásztak rá, koronájában megjelent az almaházacska , almalakú ajtóval, és alma alakú ablakokkal. Asztalán pedig meg lehetett kóstolni mindenféle almát.

Elképzelhetitek, hogy milyen érdekes volt körtebirodalomban a körteformájú házacska , vagy szilvabirodalomban a szilvaformájú házacska.

Miután ettek a gyümölcsökből leszaladtak a kert végében csordogáló patakhoz. Csillogó tisztavizű patakocska volt, egy hatalmas sziklás hegyből eredt. A kisfiú és a kislány el is mentek abba a kristálybarlangba, ahonnan a patakocska csordogált. Ha közelről megnézed majd egyszer, te is láthatod, hogy tündérszobrászok faragták a barlangot belülről, és ha megszomjaztak ők is a patakocska forrásából ittak. Ebben a barlangban ezerszínű kristályból voltak a falak. A szobrászok pedig gyönyörű formákat csíszoltak belőlük..

Amikor az álombirodalomban este lett a tündérszobrászok kristálylámpát nyomtak a kisfiú és a kislány kezébe és lekísérték őket a sziklás hegységből a kert végéig.
- A hó is kristály, a jég is kristály, de még milyen gyönyörű! Nézz körül a tél birodalmában! - súgták oda a kisfiúnak a kristályfaragók. - Mi faragtuk őket, egészen finomra...
- Ti faragtátok? Miből?
-Vízből fargatuk. - nevettek a tündérek.
-Vízből, hogyan?
A kisfiú elámult, de mennie kellett. Álomországban nem minden kérdésére kap azonnal választ az ember. A kötéllétrán bejutottak a faházikóba.
És találjátok ki, hol ébred az ember, ha Álomországban elalszik?
Pontosan a mi világunkban, ahol anya sötétebb téli reggeleken is meggyújtja a sókristályból készült lámpát a reggeli meséléshez.

Te hol jártál Álomországban? 

Én mese

A mese helyszíneit a nagyanyám háza és környéke ihlette, az Aranyos mente, Mészkő a Tordai Hasadék szájában..., ahol gyógyító asszony volt, csontkovács...,jeles álmai voltak, el tudta igézni a tehenek tejét (de nem tette), szenesvizet vetett nekünk, ha megbetegedtünk..., és hatalmas dombra felfutó kertje volt ... Csak a bejárt út szempontjából érdekes. 

Hol volt hol nem, az idők kezdetén, amikor még a fák is zöldebbek voltak, és fehér-piros színekben illatozó babvirágok nyíltak a kertben, volt egyszer egy kislány.

Magas hegyek közé született. Sokszor nézegette is őket a kert védelméből, szüleiről alig tudott valamit, a nagyanyja nevelte. A házuk egy domboldalon volt, innen jól lehett követni a patak vonalát a völgyben, és a merész hegyeket, amik lezárták a látóhatár szélét, mindenik csúcs megannyi kihívás, és különösen az, amelyik tetején a szürke vár magaslott.Tudta, hogy oda egyszer el kell jutnia. Sokat gondolt rá. Ki élhet benne, hova látni onnan, annak az ablakából? A vágy, hogy oda eljusson napról-napra nőtt. És ahogy lenni szokott az igen nagyra nőtt vágyakkal, eljött a nap, amikor már nem lehetett tovább bírni velük a biztonságos kertben.

-Elmegyek világot látni! - súgta a szélben bólogató illatos babvirágoknak, és letépett egy piros tátogót közüllük. A hajába tűzte.

-Elmegyek világot látni!-mondta a nagyanyja kecskéinek.

-Elmegyek világot látni,- mondta az ajándékba kapott barnásszürke nyúlnak.

-Vigyél engem is! -kérte a nyulacska. Hát mielőtt meggondolhatta volna magát ölébe kapta, és szaladt is ki a régi fakapun, ami nemcsak kapu, hanem galambducc is volt egyben, búcsút intett a galamboknak, és ment árkon-bokron keresztül. Előbb le a patakhoz, amit ismert. Itt pitypanglevéllel megetette és friss vízzel megitatta a nyulacskát, ő is ivott a patakból. Aztán a kitaposott ösvényeken elindult föl a hegyre. Sötét erdőbe vezette az ösvény, aminek nem lehetett látni a végét. Jaj! A nyulacska bíztatta:

-Menj tovább, ismerem ezt a helyet! ismerem a fákat!, ismerem a madarakat, ismerem az állatokat!

Jaj, reszketett meg a babvirág a kislány hajában.

-Gyerünk tovább, sürgette a nyulacska! 
Hát ment! És ment,és ment, míg be nem esteledett és egy kunyhóhoz nem ért. Fáradt volt már, éhes volt már, bement hát a házba, ahol jó meleg volt. 

A kemence padkán egy kényes, fekete macska üldögélt. A kislány magához szorította a nyulacskát.

-Kerülj beljebb! -mondta a macska, -merre tartasz?

-A nagy hegyre indultam, a várkastélyhoz.

-Nem mehetsz tovább ilyen sötétben, és amúgy is hiába mennél, olyan lakat zárja a KIRÁLYNŐ kapuját, amit csak különös kulccsal lehet kinyitni.

 - Jaj!

- Elárulhatom a kulcs titkát, de szolgálnod kell érte, gondoskodnod rólam három nap és három éjjel. Ott maradt hát a kislány, nemigen értett hozzá, de beletanult..., sütött-főzött, takarított , enni adott a macskának és vigyázott a nyulacskára. Az éjszakák voltak a legnehezebbek. A macska ilyenkor vadászott, a kislány pedig ezerszer megbánta,hogy magával hozta a nyulacskát erre az útra. Különös lak volt a macska háza, három nap három esztendő. És itt semmi sem úgy történt, ahogyan várta. Nagyon alaposan dolgozott, sepregetés után nagy ámulatára virágok nyíltak ki a padlón és énekelni kezdtek, amint rend lett...Az étel pedig olyan erőt adott, hogy az semmiképpen sem volt közönségesnek mondható. A kislány csak szolgált, szolgált, szolgált. A harmadik nap végén elé állt a macska. 

-Íme hát a titok, amiért megszolgáltál, a várkastély lakatja a hajadban lévő babvirágtól nyílik. De mert szépen dolgoztál, neked ajándékozom a házam őrét, a törpét, aki virággá változtatja a tisztaságot, otthonná az otthont, és aki a hegy ismerője. Ő elvezet majd a várkastély úrnőjéhez. 
Ment, elérte a kastélyt, átverekedte magát a mélységes várárkon. A hajában lévő virág érintésére leesett a lakat a hatalmas kapuról, az ajtó nyikordulva nyílt, hatalmas szürke falakkal, üresen ásított rá a kastély.Hanem alig lépte át a küszöböt a törpe, egyszerre meleg és otthonos fény öntötte el a termeket, zengő virágok nyíltak ki itt is ott is, valahol tűz ropogott, a termek berendezett szobák alakját öltötték. A kislány végigjárta az összes termet. A hetvenhetedikben alig volt valami a hatalmas ablakon és két lefátyolozott képen kívül a szemközti falakon. A lány kinézett az ablakon, és tágas terekkel telt meg a szeme. Kíváncsian fordult vissza, lerántotta a fátylat az első képről. Méltóságteljes, csillogószemű, szigorú arcú király és kicsit szomorú, szépséges királyasszony nézett rá. Milyen ismerősek!

-A szüleid! - súgta a kisnyúl.
 Remegő kezekkel húzta el a másik fátylat is. A saját felnőtt arca nézett rá a képről. 
Alatta írás: "Íme a királynő."