(Michael Ende : Végtelen történet... Részlet az Újuóla asszony és az Élet vize című fejezetekből)
"Esténként gyakorta hosszan elbeszélgettek. Barnabás sorra elmesélte fantáziabeli élményeit, Perelint és Szörszörényt, Xaidát és Atráskót, akit oly súlyosan megsebesített...
– Mindent rosszul csináltam – mondta –, mindent félreértettem. Holdgyermektől annyi mindent kaptam, és csak bajt okoztam magamnak és Fantáziának.
Ujuóla asszony hosszasan nézte őt.
– Nem – válaszolta –, nem hiszem. Te a kívánságok útját jártad, s ez soha nem egyenes. Nagy kerülő utat tettél meg, de az a te utad volt. És tudod, miért? Azok közé tartozol, akik csak akkor térhetnek vissza, ha megtalálják a forrást, melyből az Élet Vize fakad. És ez Fantázia legtitkosabb helye. Nem egyszerű az út odáig.
Majd kis hallgatás után ezt fűzte hozzá:
– Minden út, amely oda visz, végül is az egyetlen helyes út.
Barnabást ekkor elfogta a sírás. Maga sem tudta, miért. Úgy érezte, mintha a szívében kioldódott volna egy csomó és könnyekben folyna szét. Csak zokogott, zokogott és nem tudta abbahagyni. Ujuóla asszony az ölébe vette és szelíden simogatta, ő pedig a mellén nyíló virágokba temette az arcát és sírt, míg csak elege nem lett, és bele nem fáradt.
Ezen az estén nem beszélgettek többet.
Barnabásnak csak a következő napon nyílt alkalma, hogy kereséséről újból szót ejtsen:
– Meg tudod mondani, hol találhatom meg az Élet Vizét?
– Fantázia határán – mondta Ujuóla asszony.
– De Fantáziának nincs határa – felelte a fiú.
– De igen, csakhogy nem kívül van, hanem belül. Ott, ahonnan a Kislány Királynő összes hatalmát meríti, és ahová ő maga mégsem juthat el.
– És ezt kellene megtalálnom? – kérdezte Barnabás szomorúan –, nincs már túl késő hozzá?
– Csak egyetlen kívánsággal találhatsz oda: az utolsóval.
Barnabás megijedt.
– Ujuóla néni, minden kívánságommal, amit AURIN teljesített, elfelejtettem valamit. Ezzel is így lesz?
Az asszony lassan bólintott.
– De egyáltalán nem veszem észre!
– Hát a többi alkalommal észrevetted? Amit elfelejtettél, arról már nem tudhatsz.
– És ezúttal mit felejtek el?
– Majd megmondom, ha itt a kellő pillanat. Különben az eszedben tartanád.
– Úgy kell lennie, hogy mindent elveszítsek?
– Semmi sem vész el – mondta az asszony –, minden átalakul.
– De akkor – mondta Barnabás nyugtalanul – talán sietnem kellene. Nem volna szabad itt maradnom.
Ujuóla megsimogatta a fiú haját.
– Ne aggodalmaskodj. Addig tart, amíg tart. Amikor az utolsó kívánság felébred benned, akkor tudni fogod és én is.
Ettől a naptól kezdve valami valóban változásnak indult, noha Barnabás maga még semmit sem vett észre belőle. A Változ-lak átalakító ereje megtette hatását. Ám ahogyan minden igazi változás, ez is csendben és lassan ment végbe, mint a palánta növekedése.
Repültek a napok a Változ-lakban, és még mindig tartott a nyár. Barnabás továbbra is élvezte, hogy Ujuóla asszony úgy kényezteti, mint egy gyermeket. Gyümölcsei is éppúgy ízlettek neki, mint kezdetben, de mohó éhsége lassanként csillapodott, kevesebbet evett belőlük. És Ujuóla észrevette ezt, anélkül hogy egy szó is esett volna róla. Barnabás pedig lassan kezdett betelni az asszony gondoskodásával és gyengédségével. És amilyen mértékben csökkent erre vonatkozó igénye, úgy nőtt benne egy egészen másfajta vágy, olyan sóvárgás, amit még soha nem érzett, és ami minden tekintetben különbözött valamennyi eddigi kívánságától: a vágy, hogy ő maga is tudjon szeretni. Csodálkozva és szomorúan ébredt rá, hogy erre nem képes. Ám egyre erősebben kívánta. (...)"
" Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes nagyságában és pompájában tárult elébük. Fuhur követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantáziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában szinte cafatokká rongyolódott, eltűnt róla és végérvényesen semmivé vált. Így állt ott teljesen meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa – csupa kristályból.
Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtokában egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéletes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán.
Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának. Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki. Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet választhatott volna, nem választott volna mást. Mert már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és ugyanaz.
Sokkal később, mikor Barnabás már rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.(...)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése