Nagyon szeretem ezt a dalt, a Weöres Sándor szöveget is.
Tükrei vagyunk egymásnak, én neked, te nekem, és gyakran kivetítéseink rabjai, én a sajátomé , te a sajátodé.
Az én végkövetkeztetésem az , hogy minden arcunkkal együtt és ezek ellenére is szerethető a bennünk élő láthatatlan és kísérletező ember, aki csak saját felismeréseiben, saját tudati világosságában láthat minket... Így szerezhet tudomást a saját tudatosságának határairól abban, amit meglát.. A másik ember pedig több vagy kevesebb, itt több ott kevesebb, más mint a kép..., mégis ebben a fényben megviláglik belőle is valami, és el is torzulhat a kép, és lehet egyoldalú vagy több oldalú , két vagy három dimenziós belső fényünktől , felismeréseinktől, figyelmünk élességétől függően... Jó, ha tudatában vagy, hogy nem láthatod teljesen őt, és ő nem láthat teljesen téged, de hatalmas gazdagság , hogy ismered és ismer, és a megismerés kísérletét együtt élhetitek.. Nem abban vagytok mesterei egymásnak, amiben egóból ezt szeretnétek... De persze lehet MAJDNEM abban is, szerencsés esetben, pontosabb érzékelés és pontosabb önreflexió esetén.
Pétike is nézi a női arcok váltakozását és azt kérdezi: kik ők?
-Vénusz... -mondom, és nem folytatom.
-Ó, Vénusz gyönyörű! csodálkozik rá.
Hallgassátok elfogadással, hiszen oda-vissza érzékelem a kivetítések árnyait, és szépségeit, s mögöttük a megismerő, felismerő embert, hiszen "hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.." (József Attila), s az árnyalatok, amiket másban látsz, azok élnek benned. Micsoda iránytű önmagunkhoz!
"Rajtam látsz törvényt saját magadról...,
rajtad látok törvényt saját magamról..."
Ez a nap témája számomra. Sokat foglalkoztam a napokban azzal, hogy kiben mit látok, és önvédelemből azzal is ki, mit lát vajon bennem. És talán ma szabadultam fel ennek a nyomása alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése