A sólyom

            Hol volt hol nem volt volt egyszer egy aranyhajú kisfiú.

Azt mondják, ha még egészen kicsi az ember akkor tud nemcsak az állatok nyelvén, de de érti fű, fa, Nap, Hold sőt még a Szél szavát is. Persze nagyon oda kell figyelni.

És ha te már úgy gondolod, hogy nem érted, akkor lehet hogy kicsit megnőttél és elfelejtetted, és újra kell tanulni mint minden nyelvet. Ha még érted, akkor nem lesz különös számodra, hogy az aranyhajú kisfiúnak egy öreg diófa mondta el a következő mesét , amelyre naponta fölmászott, hogy jó magasról nézhessen le a világra és érezze a Szél illatát.

Egy napon a madarak öreg  bagoly királya különös versenyt hirdetett meg.

            -Az örökli a királyságomat, aki gyorsabban repül a legsebesebb szélnél is.

Hej, volt nagy izgalom a madarak körében, hiszen mindannyian ismerték a Szelet,játékosan meg-megbirkóztak vele, vagy egyszerűen a hátára feküdtek, úgy röptették magukat, de hatalmas ereje elől volt, hogy menekülniük kellett. Mégis összegyültek sokan kicsik és nagyok: fecskék, gólyák, cinkék, verebek, galambok, varjak, mátyás madarak, zöldküllők, rigók, pacsirták, vadlibák, vadkacsák, gémek, darvak…, aranymálinkók, bölömbikák…És egészen szokatlan nevű madarak is mint az apácamadár, a bandita-szövőmadár, bozótgeze, csicsörke, erdei pityer, fehérszárnyú szerkő, sisegő füzike,hegyi fakusz, kardinális pinty,núbiai lappantyú,sarkantyús frangolin, sisakos kazuár, tengelic…És még sorolhatnám a válogatott madárlegények neveit. Megrettent a nagy madársereg, amikor a ragadozó, vadászmadarak csapata is besüvöltött a találkozóra.Megérkezett a magas sziklákon élő sas, a héja, a vércse, a keselyű. És hirtelen, váratlanul mint a kő csapott a madarak körének kellős közepébe a sebes sólyom. Éppen ő volt az utolsó madár, aki megérkezett. Titka volt ennek, mélységes titka. Szél leányát szerette a vitéz sólyomfiú, vele kergetőzött naphosszat. Olyan magasságokba repültek, ahonnan apró játéknak látszanak az emberek házai…Bújócskáztak. A magas égen  felhők mögé bújt a huncut Szélkisasszony, vagy  lent az öreg diófa odvába. Gyakran körözött keresve-keresve kedves játszótársát hegyek-völgyek, erdők mezők fölött a sólyomfiú. És elég volt csak egy szellőcske lebbenése olyan sebesen csapott le a búvóhelyén kucorgó Szélhercegnőre, hogy az alig tudott elmenekülni.  Ezért érkezett hát legutolsónak a szép röptű, sebesszárnyú sólyom.

Mivel királyt csak király tehet királlyá a madaraknak  magával a Szélkirállyal kellett megküzdeniük. Hatalmas verseny  volt, elhihetitek. A Szél vihar formájában vágtatott végig a világon, és nagy erejével az apró madarakat hamar elsöpörte. Végül nem maradt más a harcban csak az erős  szárnyú sas, és a sebes sólyom. A legmagasabb hegyek legmagasabb sziklái fölé kergette őket a Szél. Ők pedig szálltak-szálltak szélnél is sebesebben, és nem lankadt az erejük. Harcolt a sas a madarak királyságáért és harcolt a sólyom a gyönyörű szélkisasszonyért.

A szélkisasszony pedig kiállt ég és föld között lebegő palotájának tornácára, onnan figyelte a versenyfutást. És az utolsó méterknél megfeszült a Székirály, vágtatott versenyparipáknál is sebesebben. Magasra emelkedett a sas, és királyi fenséggel húzott el előtte, és mint a cikázó villám csapott le a sólyom a Szélkisasszony lábaihoz.

Igy történt, hogy  az ifjú sólyom nyerte meg a versenyt. Mégsem ő lett a madarak királya , hiszen ő nem is a királyságért küzdött, hanem a szép Szélleányért. A madarak királya tehát az élesszemű , fenségesröptű sas lett, Sólyomfi pedig a szélleány kedvese,  a levegő szélnél is sebesebb szárnyú hercege. Azóta is ott köröz magasan erdők mezők, hegyek völgyek fölött örökös játékban a sebesszárnyú széllel.