Szépség

 https://www.facebook.com/share/v/18DVozN6XN/

 " aki az élet tisztaságának részesülni akar, annak vissza kell szereznie önmagát..." ( Hamvas Béla: Scientia sacra)

Apámnak

 Örökség az ősök felől - édesapámról

Éhezett a tested és a lelked,

az egresbokor félérett gyümölcsét tömted magadba.

Vérhast kaptál. 

Megtanultál küzdeni.

Ezer mesterségben ragyogott az elméd, és tett gyakorlatra szert a kezed, hogy soha többé ne kelljen éhezni. De a lelked éhes és szomjas maradt.

Anyád álmokba menekült a valóság elől. Skizofrénia, mondták. De te egészséges vasfogú gyermek beleharaptál, hogy enni adjon.

Édesapád benned: magányos, okos Király.

Teljes szívemmel együttérzek veled. És mikor anyaként táplálok, neked is nyújtom a kanalam és a mosolyom, örökéhes kisgyerek.. 

Aztán én leszek gyerekké ahogy történetünk tovább folyik, örökéhes a szívedre.

Anyámnak

 Két hónapja nincs már , ez a versem örzi. Úgy gondolok rá, mint egy virágra.

Virágmosolyú - édesanyámról

Belenyíltál a világba,

ha mosolyogtál kisütött a Nap, tiszta vizű források indultak meg...

Kár, hogy nem tudsz erődről és hatalmadról, s így az időnként szürke felhőkbe, dörgésbe, villámlásba, hideg esőkbe gyűlt, ami elől menedéket keres az ember.

Elvert mindent a jég, amit apánk fejére vontál.

De máskor, váratlanul kisütött a Nap és olyan tisztaság áradt szét, mint a babaszobákban, 

és ki-kinyílt egy-egy hóvirág, kikerics, egy-egy ibolya, egy-egy margaréta, 

árvalányhaj lengedezett puhán a Szellődombon.

Magamnak

 

Az istenkép itt egy kivülálló Isten. Én bent keresem, mindent átitató tudat számomra, ami az Élet formáiban, de még az élettelenségben is megmutatkozik... Mégis-mégis az a tudat és az a gesztus, a helyzet,  az a szomjúság, ami a versben megjelenik...az a földi hiány, és az elválasztatlanság küszöbén az  egymásratalálás ismerős  élmény.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.
 
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
 
Keserűségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakítottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
 
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
 
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
 
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.