Az istenkép itt egy kivülálló Isten. Én bent keresem, mindent átitató tudat számomra, ami az Élet formáiban, de még az élettelenségben is megmutatkozik... Mégis-mégis az a tudat és az a gesztus, a helyzet, az a szomjúság, ami a versben megjelenik...az a földi hiány, és az elválasztatlanság küszöbén az egymásratalálás ismerős élmény.
Pilinszky János: Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserűségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakítottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése