Buji Ferencet gondolkodása, szellemi orientációja egyértelműen a metafizikai tradíció szerzőinek sorába emeli. Második esszégyűjteményével (Magasles, 2003) folytatta, finomította, tágabb mederbe terelte mondandóját, miközben az elkötelezettség foka, a célratartottság ereje ugyanaz maradt. Önálló esszéi mellett fordít és fordításait elmélyült kommentárokkal látja el. Elég, ha csak a huszadik század nagy dél-indiai szentjének, Sri Ramana Maharsinak Oltalmazó útmutatás című könyvére gondolunk, vagy a középkori misztikus, Johannes Tauler beszédeit közreadó, ezen írás címét is ihlető A hazatérés útjelzői című kötetére. E művekben képet kaphatunk arról, hol vannak és hol kereshetők kapcsolódási pontok egy huszadik századi indiai szent és egy középkori szerzetes-misztikus között. Egyáltalán, a metafizikai tradíció egyik alapvető felismerése az, hogy kortól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül minden tradicionális-archaikus társadalom tulajdonképpen ugyanazon az alapon állt, élt és halt. Ez a közös alap pedig az égi származás tudata volt, valamint az, hogy ezt a világot az ember ne tekintse otthonának, hanem olyan berendezkedésnek, ami illékony, átmeneti és múlandó. Az archaikus társadalmak minden területét áthatotta ez a tudat, a munkát éppúgy, mint a házasságot, a gyermeknemzést vagy az étkezést. Minden tevékenység szakrális, megszentelt tevékenység volt, ami átszellemítette, valódivá tette a hétköznapi élet minden pillanatát. Az a társadalom (mondja a metafizikai tradíció), amely nem ezen elvek és gyakorlatok mentén rendezkedik be, menthetetlenül széthullik és elenyészik az anarchiában. Ezen túlmenően az az ember, aki nem e szerint éli az életét és nem az égi származás tudata és az oda való visszatérés vágya hatja át létezését, szintén a pusztulásba, a lealjasodásba, a széthullásba tart.
      Ezek a következtetések mai ésszel nehezen értelmezhetőek. A mai ember semmitől sincs távolabb, mint éppen ezektől az eszményektől és vágyaktól. Ha például a nagyszüleimre gondolok, látnom kell azt a drasztikus, kíméletlen különbséget, amely az ő életük és az én életem között megmutatkozik. Anélkül, hogy túlzott magasságokba akarnám emelni őket, annyi mégis elmondható, hogy életüket és mindennapi tevékenységeiket még valamelyest áthatotta a hit, az alázat és az erkölcs. Egyáltalán, ha „isten háta mögötti” vidékeken járunk, aprófalvas tájakon, és beszélünk néhány ott élő emberrel vagy elmélyülten figyeljük mozdulataikat, szavaikat, tapasztalni fogjuk a különbséget. Magyarországon egyre kevesebb az ilyen táj, de Erdélyben például – egyelőre még – viszonylag sűrűn lehet részünk ilyen élményekben. Mintha a mai ember azért is utazna ilyen helyekre, hogy megmerítkezzen abban, amiből ő már ki van zárva, vagy amiből magát zárta ki. Abban a pillanatban azonban, amikor a még viszonylag érintetlen közösségeket felfedezik, bizonyos szempontból ezek a közösségek a halálos ítéletüket kapják kézhez. Jól látható ez a folyamat éppen Erdélyben, ahol a turisták egyre növekvő száma, és ezeknek a turistáknak az igényei, az elvárt szolgáltatások egyre emelkedő színvonala visszafordíthatatlan változásokat idéz elő a helyi közösségek életében.