Hadonászott a botjával és alaposan megütötte magát.
Nem értettem, miért sír olyan keservesen. Ölembe vettem és kikérdeztem. Kiderült, hogy nagyon kemény a bot vége :) És láttam, hogy hiába tartok nagy szülői megróvást, egyszerűen most elöntötte fájdalom, és a nagy fizikai fájdalmát éli. Hiába ilyenkor a nevelői szempont, és a hibáztatás, az okos következtetések levonása. Hiszen ő is tudja, hogy az ő kezében volt a bot, pontosan tudja, hogy nem kellett volna hadonászni és óvatosabb is lehetett volna (öt és fél évesen tudja ezt az ember fia).
Ilyenkor , ha FÁÁÁJ a kívülálló bölcsesség mit sem ér. Egyszerűen ölbe kell venni, megnézni a sebet és még vígasztalni sem kell, csak megérteni, ott lenni, gyógyítani és kivárni, míg magától múlik a fájdalom. Mert ki nem okozott már magának fájdalmat véletlenül, ügyetlenül, felkészületlenül, esetleg bután, ki az aki mindig odafigyelt, mindig látta előre, mindig éber volt és meg sem botlott soha életében?
Nem kell a fájdalomra még a bűntudatot is rápakolni. Lehet bízni a megszerzett tapasztalat bölcsességében. És aztán meg is lehet beszélni, ha már nem a fájdalom a mindent elsöprő inger. És van , hogy nem kell. (A felnőtt részéről a személyes figyelem a lényeg, amiből dönt aztán a nevelés mikéntje felől.)
Üldögélt kicsit az ölemben, míg elmúlt a fájdalom, semmi kedve nem
volt tovább bottal játszani, szaladt ki focizni a nagyokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése