A boldogságkeresésről

Tegnap este csata volt a főnökség ügyében. Zoltánka nagy dérrel-durral eldöntötte, nem altathatom tovább , menjek ki a szobájából. Ezt katonásan ki is fejezte, majdhogynem kipenderített. De nagy gond lett, mikor tényleg kimentem, kiszolgáltatottnak, elhagyatottnak, és szomorúnak érezte magát.
Félóra múlva egy szomorú kisfiú hívott vissza sírós hangon.
Mondta, hogy lehetek a főnök, csak legyek vele míg elalszik. Nekem elfacsarodott a szívem, dehát mégis csak éreznie kell, hogy van erőm, ez pedig nemcsak helyre teszi, meg is tartja..., egyszerűen csak annyit akartam, hogy rendben működjenek a dolgok, hallgasson a szavamra, időben feküdjünk le. Tehát egyből egy mesébe kezdtem, de ő félbeszakított, nem volt túl még a sértettségén:
- Ne mondj még mesét, elvesztettem a boldogságomat?
-Meg tudlak vígasztalni? -kérdeztem.
-Nem tudsz megvígasztalni, nekem egyedül kell megkeresnem a boldogságomat!
-Szólj, amikor mondhatom a mesét! -kértem, hogy érezze döntési helyzetben magát.
Közben az ablakunkból megnéztük a Holdat, ő egy csillagot is felfedezett.
-Mostmár mondhatod!- sóhajtott fel.
Mese után rám mosolygott, és könnyedén kijelentette:
-Megtaláltam!