Tavaszhozó virágok

           Már majdnem Tavasz volt. A nappalok fénye nőtt, és ahogy nőtt a fény úgy lett hosszabb és hosszabb a Nap, az Éjszaka meg egyre rövidebb. De ha egymáshoz mérték magukat  Nappal testvér és Éjszaka báttyó még mindig látni lehetett, hogy az Éjszaka hosszabb egy kicsivel  a Nappal pedig rövidebb. Ezek a testvérek csodálatosan nőnek. A fény és meleg növeszti a Nappalt, a sötétség és hideg pedig az Éjszakát. Nem csoda tehát, ha a gyerekek már annyira várták a fényhozó Tavaszt.

A kisfiú egyik reggel komoly beszélgetésbe kezdett a Hideg Királlyal, a hosszú, hideg és sötét Éjszakák meg a Tél urával.

-Itt a Tavasz ideje, Hideg Király!-mondta Már március van, eljött a tavasz első hónapja, vissza kell húzódnod Hideg Király! Indulj vissza hatalmas fehér országodba a jéghegyek közé. Sok volt már a hó, a dér , a jég, a hideg! Várjuk már a Tavaszt, a meleget, a virágokat és a madarakat! Nem tarthat örökké az Éjszaka! Nézd csak, figyeld meg jól: nőnek már a nappalok! Máshol a helyed!

Hanem a Hideg Király csak irrgett-morgott nagy fehér bajussza alatt,megránditotta fehér szakállát, és mérgesen havazott egy kicsit még.

-Ugyan-ugyan! – dörmögte, és nem lehetett okosan meggyőzni arról, hogy mennie kell. Nagyon ideszokott hozzánk, szivesen fagyasztgatta a földet, az emberek kezét-lábát, el-elgyönyörködött a még mindig, ilyen későn is porzó hóban. Lassan mozdult, mint az igen-igen öreg emberek, aki nehezen lépnek, ha megszerettek valamit.

De a Tavasz titokban mégis itt volt, mert a fény észrevétlenül napról-napra nőtt. Hiába voltak deresek a rétek, a madarak már érezték, hogy közeledik a változás. Délben, amikor a fény a legerősebb olyan csivitelésbe fogtak, hogy az embernek önkéntelenül is a tavasz jutott eszébe.

És nem is beszélve a virágokról.

A hóvirág már hetek óta itt csilingelt a kertben. Egyik nap pedig váratlanul előbukkant a hirtelensárga virágú martilapú. A bátor virág a napra mosolygott és többé el sem tünt.

A kisfiú és a kislány örömmel nézegette, mint rég nem látott barátokat a zsenge virágokat. De féltették is őket, nehogy a morgós Hideg Király ártson nekik.

Aztán egyszer a réten is túl, egy közeli patak mentén újabb finom és különös virág bontotta ki a rügyeit.A barna rügyekből szürkés fehér, puha, csillogó bundácskában megjelent a barka, vagy cicus virág, és a fűzfák olyan diszesek lettek tőle, mintha valaki egy éjszaka gyöngyöt fűzött volna az ágaikra.

(Ez a kedves virág megsimogat, ha hozzáérinted az arcodat.)

A Hideg Király látta már, hogy bizony-bizony mennie kell. 

    Végigsimitott még hosszú palástjával a földünkön. Azt hiszem nagyon megszerette ezt a helyet, de már érezte, hogy lejárt a hógyöngyök ideje.Végig küldte hideg szeleit az ismerős vidéken. Ez még egyszer-kétszer tavasszal is kicsipi az emberek arcát! De mégis felkerekedett.

Egészen biztosan elmenőben van! Ezt onnan tudom, mert kidugta fejét a szines kankalin is, és bontogatja rügyeit egy újabb bátor virág: az aranyeső. Amikor ő is kinyilik, figyeljétek meg jól,  vége a Télnek, és aranyló sárgába öltözik a Tavasz.