Malacka

Malacka egészen aprócska volt, és izgatottan gondolt a nagynevű Malackákra, akikről valaha hallott. Mert ki ne hallott volna Micimackó Malackájáról, aki a legjobb barát, annyira jó barát, hogy az Elefántfogás nagy kalandjára is meghivást kapott. Vagy ott van Mazsola a zöld kismalac, aki szintén hires a Malackák nagy történelmében, és olyan aprócska volt, hogy elfért Manófalvi Manó tökházában is. Ne is beszéljünk a farkasverő Malackákról, akik a veszélyes fenevad eszén is túljártak, vagy a táltos Malackákról, akik még a Sárkány ellenében is segiteni tudtak kisgazdájuknak.

A mi kismalacunk egy hatalmas udvaron született.Azonnal megmutatkozott, hogy van valami közös közte és a nagyhirű Malackák között , hiszen egészen kicsikének született. Rózsaszinű orrocskáját magasra emelte, és kiváncsian nézett körül a nagy-nagy udvaron. Éltek azon az udvaron tyúkok sokan. Olyan sokan, hogy az ember azt hihette volna, hogy övék az udvar. Utánuk pedig sok apró, malackánál is kisebb csibe totyogott. De éltek itt kacsák, libák, nyulak.

A kisfiú pedig sokat tudott a Malackákról. Amikor a hatalmasra nőtt disznónak a tizenkét malackája megszületett ő is ott volt. Figyelmesen nézte a szopó állatkákat. Tudta, hogy szemfülesnek kell lennie, hogy felismerhesse közöttük a Táltos Malackát.

Ott csüngtek az anyjuk mellén. Mindenik kiválasztott magának egyet, és ahhoz aztán mindig visszatalált, mert a malackák ugyanugy mint a kisgyerekek először anyatejen élnek.

Volt ezek között egy egészen kicsike és gyengécske. Alig fért oda az anyja melléhez, és folyton lehengeredett róla. Teltek múltak a napok, és semmit sem nőtt. Félő volt, hogy éhen hal, ha igy folytatja tovább.

Igy aztán apa gondolt egy merészet, elválasztotta a malackát, bevitte a házba. Egy dobozkában ágyat vetettek neki, és cumis üvegből tehéntejjel etették.

Ez lett a kisfiú feladata. Minden reggel-délben-este ölébe vette a malackát és cumisüvegből megszoptatta. Nevet is adott neki: Táltos lett a neve.

És Táltos Malacka szépen nőddögélt. Igaz soha nem lett akkora, mint a testvérei. Nem is került vissza a disznóólba soha, mert ő és a kisfiú jóbarátok lettek.

Nem tudom, hallottatok-e már ehhez hasonlót. Különös barátság volt az biztos.

Malacka mindenhova elkisérte a kisfiút azon a nyáron. Mellette üldögélt, ha homokozott. Ha játékos kedve volt, az ölébe szökkent, vagy körbeszaladgálta. Lekisérte a kertjük aljában folyó patakhoz is. És mivel a malacok is nagyon szeretnek fürdeni, együtt lubickolt vele.

Csodálkoztak is az emberek, akik csak a disznóólak lakójaként ismerték a malacokat. Mert Táltos malacka egészen más volt felnőtten is mint a többi disznó. Megőrizte vékonyságát és fürgeségét, okos szemeivel ugy nézett , mintha értette volna az emberek szavát. És kisgazdájáért bármire képes volt, még harapni is, ha veszélyben érezte.

Lehetséges, hogy valóban táltos volt?

Egy biztos, ilyen barátságról senki sem hallott azóta sem a környéken.

Tehén :)

Egyszer volt, hol nem volt, a nagy város szélén, a Kerek domb tetején, zsák utca zsákjában, volt egyszer egy hatalmas ház. Élt ebben egy kisgyermek.

Nagyon kicsike volt még, éppen beszélni tanult. Jól megnézett magának mindent, amit a házban és a ház körül látni lehetett. De a hangokra is nagyon figyelt, semmi sem kerülte el a figyelmét.

Nézte-nézegette a kiságy játékait, a guruló labdát,az ablakot, és az ablakban a virágokat, az ablakon túl az udvart, az udvaron túl a rétet.

Sok felfedezni való dolog volt ebben a nagy kerek világban, ahol anyukája arcát és torony magas apukáját ismerte a legjobban.

Mindenki nagyon várta, hogy megszólaljon a kisgyermek. Talán ti tudjátok már, hogy mi volt az az első szó, amit először kimondtatok. Ha nem tudjátok, kérdezzétek meg anyát, ő biztosan emlékszik rá.

Egy napon ez a csendes kisgyermek hatalmas állatot pillantott meg a keritésen túl. Földbe gyökerezett a lába és  tágranyilt a szeme megdöbbenésében. Az óriási állatnak szelid, barna szeme volt, és éppen őt nézte. Két nagy szarva is volt.

-         Tehén- mondta mögötte anya, és ölébe vette a kisfiát. És halljatok csodát. A kisfiú kimondta élete első szavát:

-         Tehén!

A tehén mellé öreg néni ült le háromlábú székére. Megsimogatta a állat széles hátát, füle tövét vakargatta. Az pedig szép lassan, szeliden a néni felé forditotta óriás fejét.

-Csillagnak hivják!- mondta anyának.-Ha nevet adsz egy tehénnek, több tejet ad!

A kisfiú csak nézte-nézte félve is és csodálkozva is.

- Tehén! Tehén!- ismételgette.

A néni tejjel kinálta őket.

- Margaréta-szörp! – mosolygott rá a kisgyermekre.

És valóban, figyeljétek csak meg: ha igazán finom tehéntejet isztok, érezni lehet rajta azoknak a réti virágoknak és illatos füveknek az izét, illatát, amit a tehén megevett.

Nagy titok ez.

A kisgyermek sokszor figyelte ezután is a szelid szemű tehenet, aki ott legelészett a kertjük végében, a keritésen túli virágos réten.

Már kicsit nagyobbacska lett, igy aztán néha érdekes mesékkel lepte meg anyát.

Azt mondta a réti virágokban tündérek laknak. A Tündérház pedig a sűrű lombú orgonabokorban van, a kert végében. Ezek a tündérek izesitik titkos módon a tehenek tejét.

Ti mit gondoltok?

Aranytulipán csodája

              Hol volt, hol nem volt élt egyszer régen egy hatalmas király. Már a palotája is óriási volt. A felhők fölé emelkedett, ahol mindig ragyog a Nap. Minden reggel kinyitotta felhők fölötti toronyszobájának ablakát, és mélyet szippantott a reggeli friss levegőből, aztán felhőkön is áthatoló éles szemmel végignézett birodalmán, és a legapróbb bajt is észrevette. Népe nagyon szerette, mert segített az embereken. A gyerekek is szerették. A kisfiúk azért, mert nagyon erős volt, és ha ég felé nyújtotta fényes kardját dörgött, villámlott, de aztán karjával elsöpörte a felhőket, s máris kisütött a Nap. A kislányok pedig azért szerették, mert kedves is volt, ölébe emelte, meghintáztatta őket, és ha jókedvében találták feldobta őket a csillagos égig.

Hanem egyszer nagy baj történt. S mint a nagy bajok általában ez is kicsi bajjal kezdődött. Elfáradt erősnek lenni ez a hatalmas király.(Hallottatok-e már ehhez hasonló gondról?) Minden reggel fáradtan kelt, és este fáradtan feküdt le, addig-addig mígnem egy napon már nem tudott felkelni az ágyából olyan rettenetesen fáradt és beteg lett.

Haj!, össze is ült a királyi udvar összes buzgó orvosa. Mindenik külön megvizsgálta aztán hatalmas gömb alakú lombikokban, csigavonalú, kígyószerű, ide-oda ágazó üvegekben gyártani kezték az ilyen-olyan orvosságokat. Orvosság-gyárrá változott a palota: volt ott keserű és édes orvosság, kemény és szirupszerű, volt piros, barna, sárga, kék, sőt kétszínű sárga-zöld orvosság is. 

 De minden hiába a királyt csak nem tudták meggyógyítani. Végül egy öreg-öreg anyóka, akiről senki sem tudta, honnan jött, s akinek nagyon fájt a szíve a derék, nemes, de beteg királyért fölment a palotába. Azt mondta meggyógyítja ő csak beszélhessen vele. A toronyszobában átadott neki egy apró aranyhagymácskát .

- Ezt saját kezeddel ültesd el, fiam. –mondta. Bármilyen beteg vagy mindennap saját kezeddel öntözd meg! Aztán a többit meglátod majd.

A király elültette fekete földbe a hagymácskát. Minden áldott reggel meglocsolta. És várt. Egyszercsak apró növénykét látott előbújni a cserépből. És ahogy nőtt-növekedett a növényke úgy múlt-múladozott a király fáradtsága. Először még alig tudott megmozdulni, hogy ivóvizéből megöntözze, aztán mintha visszatért volna az erő a karjaiba, majd a lábaiba. Egy szép reggelen csodaszép virág mosolygott rá a hajnali napsütésben, egy gyönyörű aranytulipán. Nézte-nézte a király, és egyszerre úgy érezte, milyen jó lenne fölkelni és szippantani a reggeli  levegőből, biztosan a kis virág is örülne a friss hajnali szélnek. Megdöbbenve vette észre, hogy van ereje fölpattani, kinyitni az ablakot, szétnézni világban.  És az ablakban ott tündöklött az aranytulipán napról-napra szebben. Éjszaka csodálatos álmot lopott a nemes király szívébe. Az álom virágországról szólt, ahol csodálatos virágerőkkel gyógyítanak.  Néhány titkot jól  meg is jegyzett a király. Vannak gyógyvirágok, akik a szárukban, levelükben, gyökerükben, virágjukban gyógyító nedveket készítenek és rejtenek el. És vannak virágok , akik a szépségükkel gyógyítanak, mint Virágország királyának leánya az Aranytulipán.

Ezért, ha valaha megakartok gyógyítani valakit, és már mindent kipróbáltatok, de nem sikerült: forduljatok a virágok felé. A friss és szép virágok elűzik a fáradtságot, a gyógyító nedvek pedig titkos varázslatba kezdenek, amitől elillan a betegség. Persze csak akkor, ha valaki figyel a virágok titkára. Mint a hatalmasszívű és újra megerősödött király, aki aztán beültette az országát ezer fajta virággal, amelyeket a varázslatos viráglány, az Aranytulipán országából hozatott.

 

Anya mesél az orrszarvúról

          Anya magához ölelte törékeny kislányát, aki időnként valódi tündérkislánnyá változott. Perdült, röppent, táncolt, és olyan könnyű volt, hogy jó magasra fel lehetett dobni, ő pedig tárt karokkal ugrott a levegőbe és nevetett.

            Anya magához ölelte erős kisfiát is, aki viszont nem röppent, mert nehéz lett volna a levegőbe dobni. Fára is csak óvatosan mászott nővérkéje után, aki mint a mókusok egy szempillantás alatt fenn volt a diófa ágainak hegyében. Míg a fiucska megvetette erős lábacskáit az alsó ágak biztonságos fészkében. Mégis tetszett neki a hatalmas fa…, és minden, ami nagy, hatalmas, óriás, egetrengető, erős.

-          Afrikáról mesélj, anya! – kiáltott egyszer a kislány, és mint egy gazella   szökkent anya ölébe.

-          Afrikáról mesélj, anya! – visszhangozta nővérkéjét a kisfiú, és mint hős rinocérosz döntötte le anyát és lányát a lábáról.

            - „Messze, messze, Afrikában,/ a Zambézi folyó partján…”- kezdett el anya egy régen hallott mesét…, a nagy vizeken túl hatalmas fűtengereket talál az ember. Szavannának hivják ezt a helyet.

            - És meg lehet hemperegni a fűben? – ragyogott fel a tavaszt alig váró kislány arca.

            -És nagyott lehet szaladni benne…Itt élnek a föld leggyorsabb állatai: a fürge antilopok, kecses gazellák, sebes gepárdok, oroszlánok, tigrisek, leopárdok – sorolta anya, -És itt élnek a legnagyobb, legerősebb állatok is: az elefántok, az  orrszarvúak, vagy rinocéroszok…

            -Erősek? Nagyok? – csodálkozott rá izgatottan a kisfiú.- Szarvat hordanak az orrukon?

            -Eggyet vagy kettőt is olykor. A hatalmas orrszarvú apuka, mint erős páncélos lovag védi az óriási orrszarvú anyukát (orrszarvú tehenet), és az apróbb, de igy is nagy orrszarvú borjat.

            -És veszélyesek, mint a tigris?- kérdezi kicsit ijedt, mégis jóleső borzongással a kisfiú. Kerek szemei eltágulnak.

            - Erősek, de szelidek! Nem bántanak, csak, ha felbosszantják őket.

            - Én nem bosszantom fel őket! – fogadkozik az aprócska fiucska.- Megsimogatom őket! Enni adok nekik! Mit esznek?

            - Füvet esznek a fűtenger lakói, békésen legelnek a keskenyszájú rinocéroszok, és bokrok leveleiből falatoznak a szélesszájú orrszarvúak. Már messziről megérzik a víz illatát, széles folyókból isznak. A hallásuk is nagyszerű.

            - Meghallják, ha kiáltok nekik? – kérdezi a kisfiú, aki máris ismerkedni vágyik.

            - Azt is meghallják, ha suttogsz. Viszont a simogatásodat meg sem éreznék. Olyan vastag a bőrük, hogy semmi meg nem karcolhatja őket.

De hallottatok-e a hires-neves rinocérosz-látásról? Ha nem néz rád, észrevesz. Ha rád néz, elveszit a szeme elől. Gyenge a látása és ez olykor nagyon is bosszantja az erős orrszarvút.

            -Az én szemem erős!-mondja dacosan a legényke, aki eddig csodálta a hatalmas rinocéroszt.

            -Mint a sasé?-kérdi anya.

            -Mint az erős sasé!-válaszol konokan a kisfiú.

            De a levegő madarairól máskor mesél anya. Magához öleli erős fiát és törékeny lányát, miközben arra gondol, hogy mégiscsak csodálatos látás birtokában van az orrszarvú. Mert néha az igazán fontos dolgokat akkor vesszük észre, ha nem nézünk rájuk, hanem hagyjuk felsejleni őket, s csak a szemünk sarkából követjük a titkok áramlását.

A páva

           A kislány és a kisfiú már tudták, hogy vannak a világnak érthetetlen szépségei.

Ilyen például a páva madár. A pávaleány egyszerű és szerény, fehéres szürke, alig színezett tollakkal. De a fiú királyi szép, szines farktollai csakúgy pompáznak, magasra emeli szépséges bóbitás fejét, amin jól látható a királyi korona nyoma. Ide is rajzoljuk, hogy jól láthasd.

Mert valamikor bizony király volt ez a gyönyörű madár. Minden újján arany gyűrű csillogott, és egész Türkiz ország az ő parancsait leste. Hatalma kiterjedt mindenre a kék ég alatt, madarakra , állatokra, szélre,fára, vizre, és a zöld fűre is.

De bizony büszke is volt ez a király. Elhatározta, hogy csak a világ legszebb leányát veszi el feleségül, aki olyan ragyogó mint ő.

El is indult világgá, hogy megkeresse. A világ összes várkastélyát bejárta fényes kiséretével. De egyetlen várkisasszony sem volt számára elég ragyogó, mert amikor tükörbe nézett teljesen elkápráztatta saját szépsége, fensége.

-Hiszen ilyen gyönyörű és hatalmas, mint én nincs is még egy a világon.! –Kivonta hosszú, pompázatos kardját, mert igy még erősebbnek, még vitézebbnek látta magát. A tükörkép pedig fenséges pózban mosolygott vissza rá.

Egyszer aztán csapdába esett, mert járván-kelvén a világban Tündérországba is eltalált.

Ez  egy olyan rejtett ország, ahova nem mindenkinek van bejárása, nem mindenki számára nyilik meg láthatatlan kapuja. Türkiz ország királya sem vette igazán észre, mikor, hogyan sétált át azon a kapun, de egyszercsak ott volt a gyönyörű elvarázsolt földön. Előtte szikrázó gyémántpalota, amelynek ajtaját hétfejű sárkány őrizte. S bár most először harcolt fényes kardjával, nem hiába edzette erejét palotája vivó termeiben, mert legyőzte a rátámadó fenevadat, besétált a palotába.

A bölcs Tündérkirály tudta mi lakik Türkiz király kevély szivében, tudta, hogy csak saját szépsége tudja elkápráztatni, és semmiképpen sem akarta megmutatni neki egyetlen leányát, akit mindenkinél jobban szeretett. Hanem szolgálóleányait vonultatta fel előtte pompázatos ruhákban. Türkiz király ámult-bámult, hiszen ez a ragyogás még az ő országának fényét is meghaladta. Elhatározta, hogy nem dönt azonnal, melyiket is kérje feleségül, hanem ott marad egy-két napig, jól megfontolja ki legyen élete párja.

Hanem már első nap furcsa dolog történt vele. Kora hajnalban lent sétált a palota kertjének aranyvirágai között, amikor megpillantott egy egyszerű, fehérruhába öltözött, kecses leányt. Ott táncolt a hajnali napsütésben a harmatos füvön, és lába alatt dalra keltek a virágok. Aztán észrevette az ámuló királyt, kedvesen elmosolyodott, és mielőtt még az megszólalhatott volna el is tünt a szeme elől. Türkiz király attól a naptól kezdve türelmetlenül várta a kora reggeli órákat, a táncoló leányt leste, és elfelejtett minden mást…Tudta, hogy nem nyugodhat addig, amig feleségül nem veheti a leányt, de beszélni nem tudott vele, hát előbb csetlő-botló léptekkel, aztán egyre szebben és szebben ő maga is táncolni kezdett Tündérország harmatos füvén. És a lány ámulva állt meg, figyelte a királyi táncot,ami  lassan-lassan elkápráztatta.

De a tündérkirály nem akarta odaadni egyetlen, kedves leányát a kevélyszivű királynak, mégis megesett rajtuk a szive, hiszen nagyon megszerették egymást.

Madárrá változtatta őket. Az egyszerű ruházatú leány-madár fején is ott láthatod a tündérkirálykisasszonynak kijáró korona nyomát. És a pompás öltözékű király, aki kecses táncot magától a tündérlánytól tanult a világ legszebb madarává változott. Tollai szinesek ma is, mintha a kék ég és a zöld fű szineiből keverték volna össze. Azóta is, ezután is csak egymásnak táncolnak mig világ a világ.

A sólyom

            Hol volt hol nem volt volt egyszer egy aranyhajú kisfiú.

Azt mondják, ha még egészen kicsi az ember akkor tud nemcsak az állatok nyelvén, de de érti fű, fa, Nap, Hold sőt még a Szél szavát is. Persze nagyon oda kell figyelni.

És ha te már úgy gondolod, hogy nem érted, akkor lehet hogy kicsit megnőttél és elfelejtetted, és újra kell tanulni mint minden nyelvet. Ha még érted, akkor nem lesz különös számodra, hogy az aranyhajú kisfiúnak egy öreg diófa mondta el a következő mesét , amelyre naponta fölmászott, hogy jó magasról nézhessen le a világra és érezze a Szél illatát.

Egy napon a madarak öreg  bagoly királya különös versenyt hirdetett meg.

            -Az örökli a királyságomat, aki gyorsabban repül a legsebesebb szélnél is.

Hej, volt nagy izgalom a madarak körében, hiszen mindannyian ismerték a Szelet,játékosan meg-megbirkóztak vele, vagy egyszerűen a hátára feküdtek, úgy röptették magukat, de hatalmas ereje elől volt, hogy menekülniük kellett. Mégis összegyültek sokan kicsik és nagyok: fecskék, gólyák, cinkék, verebek, galambok, varjak, mátyás madarak, zöldküllők, rigók, pacsirták, vadlibák, vadkacsák, gémek, darvak…, aranymálinkók, bölömbikák…És egészen szokatlan nevű madarak is mint az apácamadár, a bandita-szövőmadár, bozótgeze, csicsörke, erdei pityer, fehérszárnyú szerkő, sisegő füzike,hegyi fakusz, kardinális pinty,núbiai lappantyú,sarkantyús frangolin, sisakos kazuár, tengelic…És még sorolhatnám a válogatott madárlegények neveit. Megrettent a nagy madársereg, amikor a ragadozó, vadászmadarak csapata is besüvöltött a találkozóra.Megérkezett a magas sziklákon élő sas, a héja, a vércse, a keselyű. És hirtelen, váratlanul mint a kő csapott a madarak körének kellős közepébe a sebes sólyom. Éppen ő volt az utolsó madár, aki megérkezett. Titka volt ennek, mélységes titka. Szél leányát szerette a vitéz sólyomfiú, vele kergetőzött naphosszat. Olyan magasságokba repültek, ahonnan apró játéknak látszanak az emberek házai…Bújócskáztak. A magas égen  felhők mögé bújt a huncut Szélkisasszony, vagy  lent az öreg diófa odvába. Gyakran körözött keresve-keresve kedves játszótársát hegyek-völgyek, erdők mezők fölött a sólyomfiú. És elég volt csak egy szellőcske lebbenése olyan sebesen csapott le a búvóhelyén kucorgó Szélhercegnőre, hogy az alig tudott elmenekülni.  Ezért érkezett hát legutolsónak a szép röptű, sebesszárnyú sólyom.

Mivel királyt csak király tehet királlyá a madaraknak  magával a Szélkirállyal kellett megküzdeniük. Hatalmas verseny  volt, elhihetitek. A Szél vihar formájában vágtatott végig a világon, és nagy erejével az apró madarakat hamar elsöpörte. Végül nem maradt más a harcban csak az erős  szárnyú sas, és a sebes sólyom. A legmagasabb hegyek legmagasabb sziklái fölé kergette őket a Szél. Ők pedig szálltak-szálltak szélnél is sebesebben, és nem lankadt az erejük. Harcolt a sas a madarak királyságáért és harcolt a sólyom a gyönyörű szélkisasszonyért.

A szélkisasszony pedig kiállt ég és föld között lebegő palotájának tornácára, onnan figyelte a versenyfutást. És az utolsó méterknél megfeszült a Székirály, vágtatott versenyparipáknál is sebesebben. Magasra emelkedett a sas, és királyi fenséggel húzott el előtte, és mint a cikázó villám csapott le a sólyom a Szélkisasszony lábaihoz.

Igy történt, hogy  az ifjú sólyom nyerte meg a versenyt. Mégsem ő lett a madarak királya , hiszen ő nem is a királyságért küzdött, hanem a szép Szélleányért. A madarak királya tehát az élesszemű , fenségesröptű sas lett, Sólyomfi pedig a szélleány kedvese,  a levegő szélnél is sebesebb szárnyú hercege. Azóta is ott köröz magasan erdők mezők, hegyek völgyek fölött örökös játékban a sebesszárnyú széllel.