Mi a csoda?

Hol volt, hol nem az idők kezdetén, de mindenképpen, amikor már elmúlt a nagy Tél, és élénk zöld füvek dugták ki a fejüket a földből, volt egyszer egy Csoda. Alakra hófehérke volt, kerek, és  egy zsenge zöld fűszál alá sodorta a Szél, de ő sem tudta mit sodor. Esett az eső, sütött a Nap és a kis fűszál csodálkozva nézte:

-Mi a csoda? Hogy került ide, ki vagy mi került ide? 

És amit nem ismerünk az rögtön gyanus is:

-Vajon nem veszélyes?, kérdezte csak úgy magától a májusi fűszál.

Egyszercsak enyhe kopogásra lett figyelmes, a kopogás erősödött, és kipattant a kicsi tojás héja. Mert bizony tojás volt az. És belőle egy élénkszemű hangyafiú kukkantott ki a világra. Anyátlan apátlan hangyának érezte magát, hiszen nem tudta ő sem, honnan sodorta ide a Szél, hol az otthona. S akinek nincs otthona az bizony Vándor ezen a Földön. El is indult a hangyácska szépen , serényen körülnézni a Világban. A zöld fűszál pedig, aki alatt a világra jött meglepetésében, hogy ilyen szép, fürge élőlény pattant ki alóla,  megrázta magát és  egy harmatcseppet csöppentett rá, miközben ezt zizegte:

-Mi a csoda? Mi a csoda?

A hangyácska úgy érezte mintha egy dézsányi víz zúdult volna a nyakába, de aztán megrázta magát és szaladni kezdett. Ijedtében úgy érzete jobb lesz magasra mászni, fölkapaszkodott hát egy zöld száron, föl föl s egyszerre egy virág sárga szírmain találta magát. Haj, de gyönyörű sárga világ volt ez! A kis hangya bejárta a fényes szirmokat, közepében illatos napszemű ragyogó viráglánnyal találkozott.

-          Ne szalajd el hangyácska, kérte a viráglány.

-          Hangya volnék?

-          Az hát, bizonyára a hangya királynő követe: hiszen hallottuk hírét beteg a hangyakirálykisasszony, és azért bolydult fel a boly , indult világgá minden hasznavehető hangyaharcos, hogy a nagyvilágból  gyógyírt hozzanak.

Szájtátva hallgatta ezt a hangyafiú és egyszerre tudta már hová szalad, hát persze, el kell mennie abba a bolyba.

-Ki vagy te?

- Én  vagyok a fecskefű, mégsem fű és nem madár,  adok neked egy gömböcske virágport , ezt vidd a hangyakirálykisasszonynak, ettől ragyogni kezdenek  szemei.

Indult hát a vándor, végig a nagy réten, jártában keltében eljutott egy kék birodalomba is, ami egy kék veronika volt maga, de eljutott a pitypanghoz, a kakukfűhöz, az űtifűhöz, a mentához, a pipacshoz, a búzavirághoz, a szemvidító fűhöz, a vad kankalinhoz, a százszorszéphez, a bakszakálhoz...Mindenik fű, levél, virág egy-egy birodalom, mindenikben lakott valaki, mindeniktől kapott útbaigzítást és még valamit: virágport, színt illatot, levélkét...Mindezt összegyúrta és szivárvány színű ehető  labdácskává formázta. És egyszercsak a rét közepén gyönyörű ezerajtós hangyabolyra bukkant. Egyenesen a hangyakirálynő elé vezettette magát.

-Én megkísérlem meggyógyítani a királykisasszonyt!-mondta. Azzal odaadta a labdácskát, és elmondta a virágok füvek levelek üzenetét: egyiktől a szeme ragyogott, másiktól a karja erősödött, harmadiktól a lábai, negyediktől jó kedvre derült, ötödiktől megszépült, hatodiktól megeredt a szava, hetediktől megokosodott, nyolcadiktól megnyugodott, és egy szempillantás alatt meggyógyult a hangyakirálykisasszony..., akit hogy szavamat el ne felejtsem éppen Szivárványnak hívtak, és sohasem gyógyulhatott volna meg egyetlen színtől, egyetlen illattól, egyetlen levélkétől, hanem éppen erre a keverékre volt szüksége.

Azontúl Vándor beköltözött a hangyabolyba, és hogy hogynem otthon érezte magát.

A kis Szivárvánnyal együtt járták a rétet,  gyüjtögették a gyógyító színeket, illatokat, ízeket. Mindenkinek más színű gyógyító labdácskát készítettek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Így volt mese volt, minden szava igaz volt!