Hol volt, hol nem
volt élt egyszer régen egy hatalmas király. Már a palotája is óriási volt. A
felhők fölé emelkedett, ahol mindig ragyog a Nap. Minden reggel kinyitotta
felhők fölötti toronyszobájának ablakát, és mélyet szippantott a reggeli friss levegőből,
aztán felhőkön is áthatoló éles szemmel végignézett birodalmán, és a legapróbb bajt
is észrevette. Népe nagyon szerette, mert segített az embereken. A gyerekek is
szerették. A kisfiúk azért, mert nagyon erős volt, és ha ég felé nyújtotta
fényes kardját dörgött, villámlott, de aztán karjával elsöpörte a felhőket, s
máris kisütött a Nap. A kislányok pedig azért szerették, mert kedves is volt,
ölébe emelte, meghintáztatta őket, és ha jókedvében találták feldobta őket a
csillagos égig.
Hanem egyszer
nagy baj történt. S mint a nagy bajok általában ez is kicsi bajjal kezdődött.
Elfáradt erősnek lenni ez a hatalmas király.(Hallottatok-e már ehhez hasonló
gondról?) Minden reggel fáradtan kelt, és este fáradtan feküdt le, addig-addig
mígnem egy napon már nem tudott felkelni az ágyából olyan rettenetesen fáradt
és beteg lett.
Haj!, össze is
ült a királyi udvar összes buzgó orvosa. Mindenik külön megvizsgálta aztán
hatalmas gömb alakú lombikokban, csigavonalú, kígyószerű, ide-oda ágazó
üvegekben gyártani kezték az ilyen-olyan orvosságokat. Orvosság-gyárrá változott
a palota: volt ott keserű és édes orvosság, kemény és szirupszerű, volt piros,
barna, sárga, kék, sőt kétszínű sárga-zöld orvosság is.
De minden hiába a királyt
csak nem tudták meggyógyítani. Végül egy öreg-öreg anyóka, akiről senki sem
tudta, honnan jött, s akinek nagyon fájt a szíve a derék, nemes, de beteg királyért fölment a palotába.
Azt mondta meggyógyítja ő csak beszélhessen vele. A toronyszobában átadott neki
egy apró aranyhagymácskát .
- Ezt saját
kezeddel ültesd el, fiam. –mondta. Bármilyen beteg vagy mindennap saját
kezeddel öntözd meg! Aztán a többit meglátod majd.
A király elültette
fekete földbe a hagymácskát. Minden áldott reggel meglocsolta. És várt. Egyszercsak
apró növénykét látott előbújni a cserépből. És ahogy nőtt-növekedett a növényke úgy múlt-múladozott a király
fáradtsága. Először még alig tudott megmozdulni, hogy ivóvizéből megöntözze,
aztán mintha visszatért volna az erő a karjaiba, majd a lábaiba. Egy szép
reggelen csodaszép virág mosolygott rá a hajnali napsütésben, egy gyönyörű
aranytulipán. Nézte-nézte a király, és egyszerre úgy érezte, milyen jó lenne
fölkelni és szippantani a reggeli levegőből, biztosan a kis virág is örülne a
friss hajnali szélnek. Megdöbbenve vette észre, hogy van ereje fölpattani,
kinyitni az ablakot, szétnézni világban. És az ablakban ott tündöklött az aranytulipán
napról-napra szebben. Éjszaka csodálatos álmot lopott a nemes király szívébe.
Az álom virágországról szólt, ahol csodálatos virágerőkkel gyógyítanak. Néhány titkot jól meg is jegyzett a király. Vannak
gyógyvirágok, akik a szárukban, levelükben, gyökerükben, virágjukban gyógyító
nedveket készítenek és rejtenek el. És vannak virágok , akik a szépségükkel
gyógyítanak, mint Virágország királyának leánya az Aranytulipán.
Ezért, ha valaha
megakartok gyógyítani valakit, és már mindent kipróbáltatok, de nem sikerült:
forduljatok a virágok felé. A friss és szép virágok elűzik a fáradtságot, a
gyógyító nedvek pedig titkos varázslatba kezdenek, amitől elillan a betegség.
Persze csak akkor, ha valaki figyel a virágok titkára. Mint a hatalmasszívű és újra megerősödött király, aki aztán beültette az országát ezer fajta
virággal, amelyeket a varázslatos viráglány, az Aranytulipán országából hozatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése