Nagymama
udvarában valamikor régen még nagyon sok állat lakott. Volt két kecskéje,
nyula, malaca, több tyúkocskája és több kakasa is.
Ezt a történetet
egy öreg kakas mesélte anyának, amikor még kislány volt, anya kisfia igy igy szerzett tudomást a kakasok titkátról.
Mert ti talán azt
hiszitek, hogy reggelente a kakas költi a Napot. Az öreg kakas elmosolyodott,
ha erről beszélt, mert igen kevesen tudják, hogy a korán kelő kakas és a Nap
király jó barátok. Annyira jó barátok, mintha testvérek volnának...Együtt
dolgoznak, s akik szépen tudnak együtt dolgozni,azok meg is szeretik
egymást. Mert a Nap örzi hatalmas Föld
birodalmát, varázserejével növeszti a füveket, az állatokat, védi őket
hidegtől, fagytól, a melegével kipattintja a fák rügyeit, megzölditi a fák
leveleit, kicslogatja a virágokat.( Nemsokára ti magatok is láthatjátok majd,
hiszen lassan-lassan érkezik a tavasz, és a Nap már egyre gyakrabban dugja ki
ragyogó arcát a felhők mögül.) A kakasok pedig az udvar királyai boldogan
köszöntik erőt adó, növekedést hozó Nap
barátjukat. Annyira szeretik, hogy reggelente, amint a Nap megmozdul
felhőágyában, együtt mozdulnak vele a kakasok is, és már röppennek is fel a
kerités tetejére, hogy elsőként hirdessék ki országnak-világnak : Ébred a Nap!
Ünnepeljünk! Új nap kezdődik! Ébresztő, ébresztő, senki se szalassza el! Az
állatok azon nyomban fel is kapják a fejüket, és izgatottan várják a Nap király
ünnepélyes Égre vonulását.
Igy történt ez
minden reggel valamikor az öreg kakassal is, aki már fiatal korában is a
legszebb kakas volt a baromfiudvaron. Vörös taréjt hordott büszke fején, vörös
és zöld tollai csak úgy ragyogtak széles szárnyán. Féltékenyen figyelte őt az udvar többi kakasa,
és bizony meg kellett harcolnia valamennyivel, mignem bebizonyitotta, hogy
nemcsak a legszebb a legerősebb is közöttük.
Fiatal kakas
korában volt egy tyúkocska játszótársa, a legfinomabb gilisztákat neki
kapirgálta ki a földből, annyira szerette. Ámde egy napon ez a tyúkocska
eltünt. Elszomorodott a kakaska, és hosszú napokon át kereste, de hiába. Aztán
egyszercsak néhány hét elteltével megjelent újra sok apró, pihés csibével a
nyomában.Kakaska mit sem tudott arról, hogy időközben tyúkocska tojásokat tojt
és kiköltötte belőlük a kiscsibéit.
Hanem ezentúl nem
játszott már többet kakaskával, aki nem értette miért csak ezekre a furcsa,pelyhes
jószágokra figyel tyúkocska.
Egyszer aztán
nagy veszély támadt a baromfiudvar lakóira. Ragadozó, éles karmú héjamadár
keringett az udvar felett, kiscsibére fájt a foga. Kakaskának jó szeme volt,
idejében észrevette és már kiáltotta , kukorékolta is a vészjelet: Vigyázat!
Vigyázat héja! Meneküljetek! Menekült tyúkocska, utána pedig a csibécskéi, aki
behúzódtak , elbújtak a meleg szárnyai alatt. Hanem egy butuska kiscsibe, nem
szaladt el, ott játszott, csipegetett tovább a porban az udvar közepé, a héja
pedig zuhanó repülésben egyenesen felé tartott. Ekkor kakaska, mint a villám
ugrott a vadászó héja elé, kitárta széles szárnyait, erős csőrével pedig
hatalmasat koppantott a madár fejére. Menekült is a ragadozó. Azontúl, ha
kakaskát megpillantotta, messzire kerülte még az udvar tájékát is.
Kakaska pedig
valódi, gyönyörű felnőtt kakassá nőtt, és azontúl tyúkocskával együtt
kisérgették, óvták-védték a pelyhes és butuska kiscsibéket a veszélyektől, amik
bizony időnként minden csibe életében előbukkantak, mig fel nem nőttek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése