Madárka

         Madárka egy nagy tágas padláson született három kistestvérével, akik között ő volt a legkisebb. Ám alighogy megszületett megmozdult alatta föld és az összehordott fészket egy ismeretlen kéz egy ablakon kidobta a földre. A szülei a nagy fekete csókaapa, és a kis csattogó hangú csókaanya már nem találtak vissza a fiaikhoz. A padlást az ember kiüritette...

        Madárkát aztán, mikor már se nem látott se nem hallott az éhségtől újabb ismeretlen kéz ragadta meg, elvitték mellölle a testvéreit is. Meleg helyre került, egy puha, kibélelt dobozba. Csapzott, borzos tollpihéit ezután felborzolta, ha hozzá ért valaki, és nagyra nyitotta a száját. Várta, hogy etessék. Finomra örölt magvakat kapott és tejecskét...És lassan –lassan nődögélni kezdett. Szomorú kék szemecskéi huncut fénnyel teltek meg. Kinőttek a tollacskái és ezek is megfényesedtek.

Madárka egy időn túl már nemcsak az őt etető kezet látta, hanem az arcot is, aki föléhajolt. Egy fiatal kismama volt az, aki maga is kisbabát várt. Érdeklődve figyelte a kis csókafiókát. S mivel a kisbabáknak már az anyukájuk hasában is sétára van szükségük, gyakran indult sétára a kismadárral. Az arra járók csodálkozva nézték a hűséges kis csókafiókát a kismama vállán, akinek a hasában egy csöppnyi kislány fészkelődött, ringatózott.

A kismadár repülni tanult. Leröppent a kismama válláról, és egy hivógató, csalogató hangra visszaröppent. Hosszú sétáikon gyakran köröztek fölöttük csókák és varjak, csattogva károgva üzentek a kismadárnak: Vigyázat veszélyes! Vigyázat, ember!

 De a Madárka tudta, hogy nincs félnivalója. Nőtt nődögélt szépen, és igy nőtt nődögélt az anyuka hasában a kislány is. A kisbabának már meg kellett születnie.

És egy napon eltünt a kismadár... Kiröppent a negyedik emelet  erkélyéről. Lélekszakadva rohant keresésére a kismama és hasában a csöppnyi lányka. És az utcán rátalált. A hivó hangra kitárt szárnyakkal, tipegve szaladt hozzá a kismadár mint egy gyermek az édesanyjához, és csak az utolsó pillanatban röppent fel és foglalta el jólismert helyét a kismama vállán. Két elégedett csettintéssel jelezte, hogy boldog. Fejecsékéjét hozzásimitotta emberbarátja arcához, majd  csőröcskéjével kedvesen megcsipdeste.

De kicsi volt már számára a lakás, amiben lakott, repülni kivánt, tágas tereket keresett a madárka. Újra eltünt, és soha többé nem találtak rá....

Aztán megszületett a kisgyermek is alig pár napra rá. Csodálatos kislány lett. És akár hiszitek akár nem ez a kislány a fák tetején érezte a legjobban magát. Nagyon figyelt a madarakra. Észrevette őket nemcsak a fákon, vagy bokrok méllyén, hanem a nagyvárosban  a házak csatornáin, az ereszek alatt, a templomok ablakaiban, a tornyok kőcsipkéin, a házak rejtett nyillásaiban, a cementoszlopok legtetején...., a legeldugottabb párkányokon is.

Mert a városban az emberek mellett, elbújva , szinte észrevétlenül ott él a madarak bölcs családja is. Aki nagyon odafigyel láthatja őket, sőt meg is barátkozhat velük.